Egyik este képtelen voltam elaludni. Azon agyaltam, hogy miért van annyi francia előtagú szavunk. Valószínűleg én vagyok csodabogár, de különösen elkezdett foglalkoztatni miért fekszem franciágyban egy kiadós franciasaláta után franciadrazsét ropogtatva desszertként, a franciára manikűrözött körmömmel. És mivel francia csók nem volt, elkezdtem azon filózni honnan jött ez a sok francia cucc? Nehezebb volt, mit gondoltam, de utánajártam.
kép: Cedric Villain

Gasztronómia. Vagy mégse?
A francia konyha gasztronómiai kincsei messze földön híresek így a franciadrazsé, krémes illetve a saláta majdnem magától értetődően jöhetne a Bonaparte leszármazottjainak asztaláról, de azért mégsem. Magam is meglepődtem, mikor a számunkra franciák majonézes borsós, répás salátája, eredetileg konyhai maradék újrafelhasználása volt. Kábé mint a puncsszelet a cukrászdában. Azon meg már csak jót mosolyogtam, hogy míg mi a franciának, ők az oroszoknak tulajdonítják ezt a hideg konyha remeket. Aztán ott a dunakavics arisztokratikusabb, és kifinomultabb kispajtása : a franciadrazsé. Nyilván a kék folyó kövecskéi, a formájújukról kapták becses nevüket, de miért nem olasz, angol vagy lengyel a másik kis színes golyó? A magyarázat zavarba ejtően logikus: a drazsé szót a francia dragée - ből vettük át, ami édességet illetve cukormázazzal bevont mandulát jelent. A franciák pedig a görög tragéma szót lopták, de ez most mindegy is. Nálunk ugyan mandula helyett csak kakaós massza bújt a cukormáz mögé, de legalább a miénk.
kép: Cedric Villain

Találmányok hosszú sora
Emlékszem mikor néhány éve heves kártyacsatát vívtam néhány francia egyetemistával, megkérdeztem tőlük, hogy ki tálalta fel náluk a kártyát, kinevettek, és azt mondtak ezt ők nem francia kártyának hívjak. Arra még nem jöttem rá, hogy én akadtam össze tudatlan maflákkal, vagy a salátához hasonlóan, ezt is más népre húzzak rá. Aztán utánajártam. Ráth-Végh István írt egy kártyatörténeti könyvet, melyben a kártyajáték feltalálását Gringonneur, XV. századi festőnek tulajdonítja. Állítólag Monsieur Gringonneur volt az, aki figurákat rajzolt a lapokra, azzal a céllal, hogy elszórakoztassa VI. Károly francia királyt. Az uralkodó azonban elmebeteg volt, így elég kétséges, hogy meg tudta volna valaha is jegyezni a szabályokat, így eme történet már csak anekdota marad. A kártyát  feltételezések szerint már korábban is ismerték Európában, beszélnek kínaiakról, arabokról és indiaiakról, egy biztos: tucatnyi tudós kutatta színek eredtét, melyet a mai napig a háborús emlékekre vezetnek vissza. A kőr (cœur) – vagyis a szív – a bátorság jelképe volt, a pikk (pique) a régi lándzsát ábrázolja, a káró (carreau) pedig annak a súlyos dárdának a négyszögletes vasvége, amelyet a lőpor feltalálása előtt hajítógépből zúdítottak az ellenségre. Végül a treff (trèfle), vagyis lóhere, arra a takarmányra utalt, amely nélkül a lovasság nem tudott háborúskodni. Végülis, a franciák sokat csatáztak a történelem során, bőven eleget ahhoz, hogy, ha kártya feltalálása nem is, legalább a jelképek eredete hozzájuk köthető. Aztán ott van még a franciakulcs, mely a Renault autógyár hálás találmánya, a franciacsatra azonban nem találtam magyarázatot. Talán XIV. Lajos udvarában tűzték a hajukba a bárónők, vagy Chanel találta ki a backstage-ben. Kitudja…

kép: Cedric Villain

Ezek a buja franciák…
A szerelem témaköre hasonlóan gazdag francia előtagokban, mint a konyhaművészet. Rendkívül vicces, hogy az angolban és a legtöbb idegen nyelvben duplaágyként emlegetett franciaágyunkat, csak a németeknél illetik meg ugyanezzel a jelzővel. A magyarázat nemesen egyszerű: feltehetőleg a franciacsókot és a francázást (ami ugye orális szexet jelent) a kék-fehér-piros trikolor hazájának lakói előszeretettel műveltek franciaágyban, vagy kanapén, mindegy. Rajtuk ragadt. Így jártak.
Annak ellenére, hogy a XVIII. - XIX. század fordulóján, a dandyk voltak a külsejükre leginkább érzékeny emberek, egyáltalán nem biztos, hogy volt francia manikűrjük. Ennek a letisztultan elegáns körömfestési módszernek a hazáját ugyanis két országnak tulajdonítják. Az egyik legelterjedtebb sztori a XVIII. század Párizsába nyúlik vissza, ahol egy bizonyos Sitté doktor kézápolási tudományát unokahúga vitte tovább, aki a körmök ápolására rózsafapálcikát alkalmazott. A körmök csillogtak a sok kézkrémtől, és a paszták alkalmazásával természetes, és egészséges megjelenés kölcsönzött kuncsaftjainak. A másik történet azonban a hetvenes évek hajnalát idéző Los Angelesbe vezet bennünket, ahol az Orly alapítója, Jeff Pink agyából kipattan francia manikűr ötlete. A fickó állítása szerint a francia jelzővel csupán egy kis bájt szándékozott varázsolni a stílusnak, melyet a hollywoodi filmkészítők előszeretettel alkalmaztak. Hogy miért? Mivel ez idáig színésznőik százféle színű ruhatárához szézféle lakkot kenegettek, így azonban praktikusabb volt a mindenhez passzoló manikűr.

kép: Cedric Villain

Párizs, szeretlek!
Képtelen voltam kihagyni a párizsi kitekintőt, így a végére. Mert hiába szenved kóros eleganciahiányban a sajtos, snidlinges vagy éppen sima hagymásos párizsi, azért mégiscsak a francia főváros csillogó nevének tulajdonosa. Állítólag a szerelmesek városában találték fel eme praktikus hústartósítás, de a nagy népszerűségnek örvendő husi eredete máig nem tisztázott. De talán ugyanúgy jobb nem tudni róla, mint arról, hogy miből van. A párizsi szelet és kocka legalább kevésbé titokzatos összetevőkből áll. Szerencsére.

Ennyi francia cucc után már nem csodálkozom, hogy sokan nacionalistának tarják a franciákat, de az is igaz, hogy az elnevezések feléről ők nem is tudnak. Lehet, hogy más nyelveken hozzájuk kötnek bizonyos dolgokat, lásd ágy vagy saláta, ők gyakran igyekeznek tagadni a kapcsolatot. Persze a kártyában és a manikűrben csinos kis anekdotát gyártanak, de azért szeretjük őket. Ők is sok mindet feltaláltak, csakúgy mint a spanyolok, a viaszt.