Utazzunk már el együtt valahová!
Oké. Hova?
Mondjuk Athénba!
Oké.

Így indult öt napos görögországi kiruccanásunk, melyet azzal kezdünk, hogy már a magyar reptér dohányzó erkélyén  Lovasi sorait énekeltük, és csak arra tudtunk gondolni, hogy majd jól a városra pöccintünk azt a kurva csikket az Akropoliszról, ha már úgysincs több móka ebben az életben.

És akkor megérkeztünk. A hosszú éjjeli repülés után első napunk első útja természetesen a görög örökség volt, zsebbe a cigi, hisz kell majd a csikk. Ámulat. Félórás sorban állás után besétáltunk az októberi harminc fok izzasztó hőségében a kapun, majd ráébredünk, hogy ez a hátulja. Sebaj, menjünk előre, és szépen lassan bolyongva a sok japán turista közt egyenként pásztáztuk végig a több, mint kétezer éves márványoszlopokat, kergettük a kariatidákat és nem győztünk betelni azzal a történelem könyvek írta kézzel fogtó valósággal, ami a szemünk elé tárult, mikor felérünk a fellegvárba. A több, mint egy órás tátott szájjal való bámészkodás után eszünkbe jutott a csikk(!) amit bizony el kell pöccinteni. Sikertelen próbálkozásaink első állomása a görög zászló alatti kilátó szűkös tere volt, ahonnan, bár nagyszerű panoráma szolgált volna Lovasi ihlette fotónkhoz- az romőrök fürgesége azonnal véget vetett művészkedésünknek. Közölték, hogy márpedig az Akropoliszon, még ha nem is ég, akkor sem lehet dekkes képet lőni.
Magyar turistaként, magyar öntudattal, Kispálon nevelkedett generációnk két sarja nem hagyta magát és újrapróbálkozott, másodjára már a Kariatidákkal a távolban. Újabb két romrendész szakította félbe alkotásunk -processing failed- , ráadásul a határozott hölgy ki is töröltette masinánkból a remekműveket. Így maradt a pöccintés, csikk nélkül, búgó Ha az életben dallammal a fejünkben.
Olyan jó lenne ebbe az egy cikkbe leírni mindent amit láttunk. Romos házak, felújított színes éttermecskék, melyek lugasáról omlik a ciklámen leander, végtelen mennyiségű Kínából importált szuvenír, rommá fújt falak, márvánnyal kirakott utcák - a több liter jegeskávé kíséretében mindez olyan volt, mint egy mentális utazás manifesztációja. Mert ahogy azt egy kiváló megfogalmazású falfeliraton olvastam- Athén az új Berlin. És valóban olyan szélsőséges távlatok vannak jelen a városban, a turistanegyedek és a Real Greece között, hogy aki egyszerre szerelmes a szépségbe, és a szörnyetegbe, az itt pont megtalálja mindkettőt.Kiüresedett egykor csillogó bevásárlóközpontok, bevándorlóktól nyüzsgő főterek, turistahullámok és lepukkant buszállomások, melyeknek járgányai olyan misztikus helyekre zötykölnek néhány óra alatt, mint Delphoi vagy a sziklaszirteken márványból felépített Szounio -fokon álló Poszeidon temploma. A 2004-es olimpia után csak  felújított metróállomások maradtak, szanaszét fújt metrókocsikkal, melyek szivárványos színessége életet lehel a sokszor szürkésen komornak tűnő, Athén három millió lakosával telezsúfolt aluljáróiba.
Öt nap alatt öt hegyet megmásztunk, több, mint tíz-féle helyen megkóstoltuk a helyi sört, az espresso freddot, többtonnányi fügét ettünk, tengerben úsztunk , csatornafedeleket lestünk, ajtókkal pózoltunk, falfirkákat olvastunk és még most, visszagondolva is alig hiszem el, hogy ennyire tökéletes nyaralást hoztunk össze. Októberben. Filléres repjegyből, és alig pár ezres airbnb szállásból, őszi 26 fokkal és végtelen sok nevetéssel.
Köszi Kispál, köszi Lovasi, azért mi még borozunk, úszunk, mosunk bugyit és bízunk benne, hogy be fog még sütni a nap a következő athéni hotelszobánkba is. Mert van még egy csomó dolgunk.

Ui.: Utolsó nap csak összejött, lassítva, a Fellegvár és a Athén közt. Elpöccintettük. (azért lehet, hogy a kabátzsebbe felejtett pesti, őszi gesztenye is közrejátszott álomutazásban, de ez nem bizonyítható)