Van az a nap amikor fél kilencre mész be a munkahelyedre, majd rájössz, hogy délután kettőre kellett volna menni. Van az, hogy ugyanezen a napon este tízig dolgozol, alig várod, hogy hazasuhanj az éjszakába a bringáddal, de leesik, majd beszorul a lánc. Aztán lehet sírni, bosszankodni, puffogni és szentségelni, hogy miért történt ez így, a franc essen az egészbe, te utálod a világot, mert meggyőződésed, hogy ő utál téged.
És mi van akkor, ha senki nem utál senkit?

EZ:

Enyhe másnappal a szervezetembe keltem csütörtök reggel fél hétkor hat helyett, és miután kiskanállal összeszedtem darabjaimat a lepedő gyűrődései közül, elindultam a szakadó esőbe, a vihar kellős közepén a kényelmes 4-6os villamosra, majd onnan áthuppantam a metróra. Lóhalálában, pár perc késéssel, de beértem, pontosabban beestem. Meetinget már javában tartó főnököm jóhiszeműen mosolygott, hogy semmi baj nincs, hogy késtem, de igazából csak kettőre kellett volna jönnöm. Pár hónapja még kidudorodtak volna az idegszálak a halántékomon, most egy mosoly kíséretében – még a táskámat sem tettem le- már ki is fordultam az ajtón és hazajöttem. Útközben megláttam az akciós szupershoppot, ahol gondolkodás nélkül csillapítva elnyomott indulataim vettem néhány zseniálisan egyedi darabot. Még jó, hogy felkeltem korán!

Napi kálváriám persze itt nem ért véget, de mivel hazajöttem, két és fél órát szunyókáltam, ami azt eredményezte, hogy úgy éreztem mintha eltelt volna egy nap, és most egy újabbnak kezdek neki. Mire felébredtem már száz ágra sütött a nap. Több se kellett egyből két kerékre pattantam, és széles mosollyal indultam el újra dolgozni, immáron az esőillatú délutáni Budapestre.

Dolgos munkanap utolsó órájában már arról álmodoztam ilyen jó lesz tekerni este a kihalt Pesten, végigsuhanni a Szabadság-hídon és érezni a pesti este nyújtotta hangulatot. Át is cseréltem gyorsan a balerinám napközben féláron megvásárolt sportcipellőre, mert mindenképp haza szerettem volna hozni a vadiúj szerzeményt. Így új cipőbe vágtam neki az éjszakai testmozgásnak, ám drótszamaram váratlanul cserbenhagyott. Öt perc tekerés után lánc leesett, beszorult, de Tekla nem esett kétségbe. Még.

Jó hát akkor sétáljunk. Gondoltam. Egész pontosan az alagút utáni templom sarknál történt a tragédia, melyet a Tabánhoz egyre közeledve éreztem, hogy nagyban meg fogja nehezíteni a hátralévő szakaszomat. Szóval több sem kellett, kiröhögtem a fojtogató sírást és elhatároztam: márpedig én kirángatom megszerelem azt a rohadt láncot, mert valahogy nem vágytam a másfél órás sétafikára este tízkor. Első körben állt a bringa, én meg nagy akkurátusan elővettem két papírzsepit, hogy na majd azzal, hogy kicsi kacsóm ne feketedjen az olajtól. Rángattam, húzogattam. Semmi. Tovább gyalog. A Tabán alacsony kőfalánál azonban gondoltam egy nagyon és felhajítottam vízszintes pozícióba a kétkerekűmet és jött egy újabb márpedig én ezt visszateszem életérzés, ami abba torkollott , hogy tényleg nyakig olajos lettem. Séta tovább oldalamon a Favorittal. Húsz méter után újra elegem lett , és újra rángatni kezdtem. Néhány bringás eltekert mellettem, de mivel annyira el voltam merülve a szerelésben,de rám sem bagóztak. Szenvedéseim után, már kis híján feladtam, és ismét megkörnyékezte szememet az opálos könny árnyéka. Beláttam: női kéz erre nem elég.

Hangos sóhajok társaságában és kissé bosszúsan toltam tovább a járgányt- ami esetemben nem járt – majd elhaladta mellettem egy srác, aki rám nézett, majd visszanézett, látta , hogy szarakodok, de mivel addigra már toltam, nem állt meg. Aztán egyszer csak a fiú visszafordult és leszállt. Megkérdezte mi a baj. Kissé bosszankodva elmagyaráztam, aztán zsepik és kézfertőtlenítő társaságában pár perc alatt kirángattuk a láncot, felpattantam és mint kiderült majdnem hazáig együtt tekertünk, mert ő három utcával lakik lejjebb , mint én. Végigdumáltuk a Szabadság-hidat és miután ő lefordult hálám jeléül csoki híján nekiadtam a kézfertőtlenítőmet.

Annyira közhely, hogy légy hálás az életben,  de annyira igaz, hogy ezt a kis szösszenetet le kellett írnom. 
Mert végülis két végletes nézete van ennek az átlagos júliusi csütörtöknek:
Rosszkor megyek be a melóba, másnapos vagyok, és még a bringám is cserben hagy - vagy vettem két szuper kabátot, és egy negyedárra leértékelt cipőt, majd este nem egyedül, hanem egy jófej sráccal tekertem hazáig- aki megszerelte a bringám.