Az egyik barátnőm két hete már szólt, hogy menjek vele Léggyárat látogatni, tetszett is az ötlet, de valami más, sokkal fontosabbnak bizonyult akkor. Kicsit bántam is, meg nem is, de október 31-én volt még egy esély felmenni a levegőüzembe.

Előzetesen nagyjából csak annyit tudtam az egészről, hogy egy kiállítással egybekötött performansz, installációkkal és improvizációval - ami nagyjából számomra annyit jelentett, hogy minden , ami érdekelhet. De valahogy semmi nem állt össze: felmásztunk a Üllői út egyik régi bérházának tetőterébe, ahol egy sárga védősisakban egy hatvanas évek ruháiba csomagolt lány, hatalmas arany klipsszel a  fülében  fogadott minket. "Köszöntjük önöket gyárunkban, kérjük álljanak sorba a regisztrációnál, vegyék fel eredeti nevüket, majd öltsenek munkaruhát. Térképet a falon találják, vegyen részt tréningjeinken, és programjainkon" - védősisakban szaladgáló, csillogó vintage trashcuccokba rohangáló emberek és pislogó - még civil- látogatók vettek körül, és csak mosolyogtam mint a  vadalma, hogy MI A FENE LEHET EZ és hálás voltam Izabelnek, hogy elhozott.

Pár perc alatt Rozália lettem, piros, fehér pöttyös dzsörzé  ruhát kaptam, fehér sisakot a  fejemre, lőttek rólunk egy közös igazolványképet dokumentáció céljából, és elindultunk a GYÁR-ba. ( A Filendzsi nevet felvett Izabel csak jóízűen kacagott a fotózás után, és annyit csak annyit sejtetett, hogy NAGYON VICCES LESZ. )
Hát kösz.
Látogatásunk első állomása egy lámpaburákkal teli szoba volt, mely sötéten szunnyadt a kedd esti belváros éjszakájában. Egyelőre. De ígérem ide még visszatérünk. 
Szóval Rozália és Filendzsi második ajtó mögött már aktívabb tevékenységet talált: hatalmas fekete falra Budapest térképe rajzolódott, ahol a mi és több száz ezer fővárosi fiatal egykori kedvenc, ma már zárthelyének neve rajzolódott ki.
Múltba révedés volt ez, Fekete Lyukkal, Kultiplex-szel, Müszivel, Zöld Pardonnal, Pecsával , R33-al és még fiatalságunk jó pár egykori szentélyével, ami mellett azok a kocsmák, közösségi terek és táncmulatságoknak helyet adó komplexumok is feltűntek melyeket már rég sírba temettünk a kerületi önkormányzatos végzetes pecsétjének következtében. A falakon térképek, az ablakpárkányon műanyagbabafejek , én meg csak kapkodtam a fejem, hogy és nem győztem betelni a kontemporariárt lenyűgöző ötletgazdagságával és lélegzetelállító látványvilágával - ami olyan kreatívan ötvözte a trasht a gondolatokkal, hogy még egy palackba zár papírcetliben is megláttad  a művészet szépségét.
Üzemvizitünk az erAIRkély-en folytatódott, ahol máris egy végtelenbe nyúló kacajjal léptük át a küszöböt, ugyanis a képkereketekkel és cserepes növényekkel teli aprócska helyiség ajtaján ez állt:

És csak, hogy érthető legyen, közben ez a látvány tárult elénk:

Virág Jácint és Fokföldi Ibolya önarcképei után, egy tollvonással kitöltöttem Légzési Anyakönyvi kivonatomat, és lányos zavaromban még azt is megkérdeztem Filendzsivé átkeresztelt Izabelemtől, hogy ide akkor most mit kell írni...
Nevettünk. Nagyon.
Az erkélyi friss levegőből egyenes a sörtranszformátorhoz mentünk, ahol kék és piros komló-maláta kombó közül választhattunk, a soron következő ajtó mögött pedig az élelmezési szakosztály birodalma terült el. Ducipuffok, ismertebb nevükön kukik széles skálája sorakozott egy asztal oldalára  ragasztva, és egy látványosan rágózó lány lépett oda hozzánk. Úgy hat Orbit lehetett egyszerre a szájában.
"Üdvözlöm Önöket az Élelemezési szakosztályon. Mivel gyárunk november 5-én bezárásra kényszerül, a jövő léggyárának modelljét kellene itt prezentálni, nyáluk és kreativitásuk segítségével"- szólt a rágó lány, aki ezek után a rágógumiból való lufi fújásának pozitív hatásait ecsetelte. Megkínált egy jó nagy adag szájizomerősítővel és terepgyakorlatra invitált. Helyszíni munkavégzésünk célja  pedig abból állt, hogy a rugalmas édesség gömbbé való fújása során pozitív gondolataink egy helyre koncentrálódnak, és ezen gondolatokat szét kellene oszlatni a világban - a hatékonyabb munkavégzés elérése érdekében. Feltűnést mellőzve, észrevétlenül kellett az emberek körül rágókat pukkantgatni, hogy kedves és jóságos gondolatkoncentrátumunk minél több gyanútlan gyárlátogatót és dolgozót "megfertőzzön".
Immáron  részesei lettünk a performansznak, és kezdtem valóban véresen komolyan venni Rozáliát, megérett bennem a küldetéstudat, és a Takarítási ügyosztályon és a Kedvesség szakosztályon már felelősségteljesen és céltudatosan beszélgetettem a gyakorlott osztályvezetőkkel, akik továbbra is széles mosolyt, megdöbbenést és sokszor kitörő nevetést csaltak elő belőlem. 
Laskagombákkal teli terembe érkeztünk, ahol tetem méretű nejlonzsákokból figyeltek kifelé a se nem növény, se nem állat földlakók, akiket kedvünk szerint festegethettünk színes ételfestékkel és permetezhettünk friss harmatvízzel. A  Kedvesség szakosztály vezetője kedvesen szegezte nekünk a kérdést- Mit csinálunk, ha rosszkedvünk van? 
Válaszainkat pedig a  falra festhettük. Én a NEVESS sokat! javaslattal álltam elő, és mázoltam fel kék tintával a diszkógömbök fénymintáival színesített hófehér falra végtelenül egyszerű ötletem.Gombaszaporítás után a laboratóriumba érkeztünk, ahol egy szemüveges szakember tájékoztatott minket a csigák igencsak messzemenő és pozitív gondolatairól, melyeket évek óta gondos szakértelemmel vizsgálnak egy speciális labor falain belül. A szám tátva maradt, egyszerűen nem hittem el azt a közeget, melyben csigaedzőterem, spenótzselé, mint csigaeledel, csigatojások és természetesen hatalmas afrikai óriáscsigák, akik egy rézszalaggal körbekerített üveglapon függtek a terem hátsó részében. Gondolataikat speciális magnószalagra rögzítették tanulmányozva ezzel a lassúság bajnokainak olykor vontatott eszmefuttatásait.
A puhatestű csigacsapatnál tett látogatás közben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az összes gyári dolgozó a látogatókkal együtt a folyosón tömörül, mert elkezdődött a nyelvtanulás. A GYÁRban ugyanis egy külön jelnyelvet használtak, melyek olyan mozgásformákkal kötötték össze a szavakat, mint, hogy ha a tengelyed körül forogtál, és akkor elefántról magyaráztál. Sose menjek hasznosabb nyelvtanfolyamra! 
Két szakosztályra volt már csak időnk ellátogatni, mert zárt a gyár, így utolsóként kaptunk egy laza agymosást a Takarítási ügyosztályon, majd  elsajátíthattuk a láthatatlanság képességét egy olyan nőtől , akinek már a léte is a szürrealizmus legmélyebb bugyraiban gyökerezett- majd megszólalt lassú, komótos magyar akcentusos angolsággal. 
De ne szaladjunk ennyire  előre.
Hiszen pont a  csigák után pillantottam meg magamat, pontosabban a hátamat a falon mint az óra dolgozója. Nagyjából hatvan perccel ezelőtt készült Rozáliáról az igazolványkép, a GYÁR archívumába. Emlékeztek?
Igen, csakhogy nem széles, és büszke diadalittas mosolyom látszódott a képem, hanem csupán fehér sisakom és hajam hátulja, ahogy leomlik pöttyös ruhámmal fedett vállamra. Mondta Iza, hogy mókás lesz, de erre a húzásra nem számítottam. Fejcsóválás és nemhiszemel érzések közepette tipegtünk be a Takarítási ügyosztályra, ahol egy olyan arrogáns nő fogadott minket, hogy pár pillanatra elhittem, hogy nem szerepbe van. Hanem mindez valóság.
A felettébb pökhendin viselkedő fehér ruhás hölgy cetliket ragasztgatott a helyiség falára, és panaszkodott, hogy sok a dolga, nem ér ránk. Aztán elkezdtünk segíteni neki a falra pakolni a papírfecnikre vésett negatív tulajdonságokat, majd érkezett még néhány ember, és a nő végül megjegyezte, hogy ha már segítettünk, talán részesei lehettünk a léggyár egyedi tréningjének. Mielőtt az unszimpatikus vonásokkal felruházott pszichiáter, Dr. Kraszpor, elkezdte volna a speciális szeánszot nyomatékosan figyelmeztetett bennünket, hogy a szobában történtekről SOHA SENKINEK NEM BESZÉLHETÜNK. 
Bocs, Doki.
Szóval körbeülünk egy kék kristálygömböt, ami egy kerek asztalon hevert. Az arrogáns doki olyan komolyan vette  a szerepét, hogy tuti azonnal átjutott volna színművészeti nemhogy első, de második rostáján is  a negatív főhős karakterben. Közölte, hogy rábukkantak Paulina Colelino évszázadokkal ezelőtt élt filozófusnő bölcs gondolatainak foszlányaira, és bár nem tudják pontosan mire gondolhatott, de sejtik, és rekonstruálták eszméit . Majd lekapcsolta a villanyt és megkért, hogy  tegyük azt amit mond.
Tömény 10 perc relax, szem lecsuk, meditatív hangfekvés, ellazultam és mosolyogtam. 
Távozásunkkor Dr. Kraszpor száján is megjelent némi felfelé görbület, örömét fejezete, ki, hogy átadhatta a titkos tudást, és annyira benne maradt végig a szerepében, hogy neki köszönhetően már én is egyedül  Rozália fejével tudtam csak gondolkodni, régi önmagam pedig valahol az üllői úti fák alatt bolyongott.
Titkos tréning után szippantottam egyet a léggyár magas szeretetkoncentrációjú levegőjébe, és hálás voltam. Izának, aki elhozott, az alkotóknak akik ez kiagyalták és az életnek, hogy eljutottam ide.
És ekkor még nem is tudtam, mi vár rám a lámpaburákkal  teli rejtőzködő szakosztályon!
Kétségtelen, hogy gyárlátogatásunkat a csúcson hagytuk abba. Mint utólag megtudtam Szabó Veronika színésznő, alkotó és művésznő repített el egy olyan univerzumba üzemsétánk utolsó állomásán, hogy még karaokezni is képes voltam ( pedig soha semmilyen körülmények között) - Rozáliaként! Vonakodva indultam neki a szobának, de Filendzsi, az egykori Izabel, olyan lelkesítő mosollyal marasztalt a kék szőnyegen sárgán rikító burákkal teli helyiségben, hogy végül beadtam a derekam. Butított angolsággal okított Veronika, akinek karakterét hol egy Otto Dix festményről elszökött nőként azonosítottam, hol pedig Almodóvar pusztítóan kubista színésznője villant az agyamba a Nők a teljes idegösszeomlás szélen című szatírából.
Veronikát valójában egyikkel sem lehetett összehasonlítani, olyan káprázatosan kérdezgette, vajon hogyan tudnánk láthatatlanok lenni a fehér falon. HÁOTUBEINVIZÍBLŐ?
Ekkor már csak Rozália létezett, aki egyre többet beszélt,  zavart mosolyát magabiztos fogsorvillantás váltotta fel, és spontán bújócska után izgatottan vonult át a nagyobbik térbe, ahol a fehér falra vetítették Michael Jackson Beat it című örökzöldjének szövegét - beat helyett pedig BREATH-ot kellett kántálnunk. Skandáltuk is széles vigyorral, férfiak és nők egyaránt, akik ezen az állomáson már teljesen átadták magukat a léggyár levegőjének - és velük együtt én is megszédültem kreativitás illatától. 

A csillagok felmásztak már az égre, a Légygyár homályba szunnyadt, leadtuk a munkaruhát, megkaptuk az üzemi diplomát és lesétáltunk a negyedik emeletről. Kellemes nyugtalanság lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy napok kellenek feldolgozni a látottakat és örömittasan nyugtáztam, hogy a képzelőerőmmel semmi gond nincs, és csak ki kell szakadnom a sokszor pesszimista motorok hajtotta, hatalmasok által kreált valóságból, és gyermeki naivitással ugrani egy nagyot színes végtelenbe.
Minél gyakrabban.