A szürrealizmus és az elvont világok valamiért mindig közel álltak hozzám. Képek, melyeket hiába nézel, nem találsz rájuk magyarázatot. Dalít mindenki ismeri, és elismeri, még akkor is, ha sokan bolondnak tartják. Nemrég rábukkantam egy szürrealista amerikai fotósra, bizonyos Joel-Peter Witkinre. Iszony, undor, képtelenség, félelem. Körülbelül ezek az érzések járták át a testemet, amikor a képeire néztem. Hajtsunk fejet őrült gondolatvilágának megvalósítása előtt, vagy söpörjük el munkáit a gusztustalan és morbid szemét közé?

kép: christies.com

Egy dologban a közönség és kritikusok is egyetértenek: a fotográfia közel kétszáz éves történetében soha nem polarizálta még senki ennyire őket. Witkin vészjósló, egyesek szerint Goya és Bosch ihlette világa nemcsak megosztja a művészet iránt érdeklődőket, de egyenesen a rajongás és az undor keveredik a képeit szemlélők körében.
Kétségtelenül durva és bizonyára kattant is. Törpék, nyomorékok, torzszülöttek, óriások, operáció előtti transzexuálisok…hmm. Nem a megszokott képi világ. Ráadásul meztelenül, fedetlen keblekkel, nemi szervekkel és abszurd testhelyzetekben örökíti meg minden alanyát. Beteg? Feltehetőleg. Azonban lássuk be, hogy egyedüli. Unikális, még a maga nyers, pokolbéli és visszataszító mivoltában is. Amerika élesen cenzúrázta műveit, sőt egyenesen szörnyetegnek titulálta a ma már Új-Mexikóban élő 72 éves Witkint, akit szakmai körökben az egyik legeredetibb és legmélyebb kortárs művészként emlegetnek.

De ha nem totális elmebeteg, akkor miért és hogyan jut eszébe emberi roncsokat, a társadalom számára mutáns, kirekesztett embereket fotózni, akiknek látványától a legtöbb embernek borsódzik a háta? Deviancia és polgárpukkasztás? Konvenciók és társadalmi normák ledöntése? Mit akar?
Belemerültem a képeibe és megpróbáltam értelmezni őket. Eleinte féllábú nagymamájának tulajdonította a csonka végtagok iránti vonzalmát, majd Isten keresésével magyarázta a nyomorékok és testi fogyatékkal élők megörökítését előre megálmodott képein. Majd az ezredforduló bekövetkeztével torzóként ábrázolt hús-vér testek mellett elkezdett holttest darabokat a XVII. századi flamand csendéletek modorába elrendezni. Pfff. Koponyák, arcok, fejek, mellek. Fürkésző tekintettel keressem a magyarázatokat, vagy inkább ki se nagyítsam a neten keringő fotográfiáinak miniatűrjét, nehogy rosszat álmodjak?
kép:christies.com

Tizenhat évesen ragadott először fényképezőgépet, majd egyik első képét már ki is állították a Museum of Modern Art-ban. És hiába járta meg a vietnámi háborút (ahol bizonyára sok számára izgalmas dolgot látott), kísérelt meg öngyilkosságot, de végül csak lediplomázott, és azóta örök vitatéma maradt. Tabukat feszeget, melyeknek leggyakrabban az az eredménye, hogy a rokkantakat tisztességtelenül kihasználó és megalázó alkotónak tartják, aki csupán azért fotóz, hogy megvalósítsa halállal, félelemmel, rettegéssel és abszurd misztikummal teli képzeletbeli világát.

„Soha nem éreztette velem, hogy rokkantságomat szenzációs aspektusként használná” – reagál a Witkin-t ért vádakra Jackie Tellalian, az egyik kerekesszékes modellje, aki mellett több megörökített nyomorék is kiemelten hangsúlyozta a művész humánus jellemét. Azzal érveltek, hogy Witkin legalább a nagyközönség számára teljesen nyílttá teszi, és méltósággal mutatja be a társadalom által elrejtett, félretolt és elfojtott valóságot. Elszörnyedve lapozunk tovább, vagy értelmezzük újra a képeket?

kép:ethertongallery.com

Elismert művészek ihletik Witkint. Velázquez, Giotto, Picasso, Rembrant. Witkin gondolkodás nélkül rak össze fejben egy klasszikus középkori festményt, melybe tárgyait, esetében karokat, lábakat, miegymást rendez horrorisztikus tündérmesébe illő paradox világba, ha pedig igazán megérintette az ihlet, akkor még hozzárendel egy törpét is. Ám, ha rápillantunk E.J Bellocq fotós képeire, aki szintén nagy hatással volt fényképészünkre, akkor legalább már látjuk, mindig is voltak őrültek. Vádolhatnánk Witkint manipulációval és a tökéletesen megrendezett kompozíció hibáival, de nem tehetjük. Képein a valódi fájdalom tükröződik egy valótlan világ sötétkamrájának belső zugában, ahol a fotók textúrájának megváltoztatásával mozog a térben és az időben.

Nem kívánok állást foglalni, mert nem is tudok. Nem véletlenül osztja meg az embereket Joel- Peter Witkin, a katolikus-zsidó ősök ellentmondásos sarja. Lehet borzongva tekinteni munkáira, vagy egy pillantásra sem méltatni azt. Döntsön mindenki saját belátása szerint, attól függően mennyire bírja a gyomra, a lelke a torz valóságunk megrendezett, mégis sokkal reálisabb látszatát.