Egy kártya. Ezer emlék.
Avagy, hogyan tört fel belőlem a keserédes áltsulis nosztalgia, miután megnéztem a Netflix új sorozatát.

Ugyanolyan dokumentumfilmnek indult, mint egy Albert Einstein vagy egy Pablo Escobar, bár Michael Jordan élete annyira azért nem mozgatta meg a fantáziámat, de rábólintottam: oké, nézzük.
Aztán gyorsan ki is derült, hogy a Jordan az utolsó tánc című sorozatban nem a világ legjobb kosarasának tinédzserkori szerelmei és szülővárosának ikonikus helyszínei leszek fókuszban.  

Kosarazó háromdések
A Chicago Bulls nevet szerintem 1996 óta nem hallottam, ki se mondtam és leírva sem olvastam. Sehol.
Most azonban elöntöttek az emlékképek, Michael Jordan, Scottie Pippen és Dennis Rodman neve hallatán. Másodpercek alatt visszakerültem az általános iskola harmadik osztályába és még most is csak pislogok a múlt homályába révedt tekintettemmel. Még húsz év után is hihetetlenül éles a kép. Mint egy filmben. Visszacsöppenek a szegedi sulim udvarára, ahol háromdésként (3.d osztály) pattogtatjuk a narancs labdát, cserélgetjük a kosaraskártyát, és akkoriban semmi nem volt menőbb dolog annál, ha volt egy kétdimenziós Jordaned.

Túlzás lenne azt mondani, hogy kosaraztam az általános iskolában, de kétségtelen, hogy szünetben vagy a nyári napközi unalmas óráiban kimentünk dobálni az udvarra. Nyilván legtöbbször a rapper arcokkal, akiknél a szeptemberi visszatéréskor a legújabb Sub Bass Monster dalok már ott lapultak a walkmanek kazettáin. Az akácfák árnyékéban játszottuk a meccseket, szereztük a lepattanókat, miközben 2Pack szólt és ámulattal hallgattam, hogy ez a rapper, akit lelőttek az utcán. 
Mivel viszonylag jó tanuló voltam, a szüleim pedig jófejek, kiemelkedő eredményeimért jutalom járt. Ha jött az ötös, gurult a százas. Szünetekben kisebb harc folyt az iskolai büfében, hogy a kakaós csiga mellé még egy kosaraskártya is kijöjjön a heti zsebpénzből. Rosszabb esetben elmaradt a csiga, de kit érdekelt az éhség? Tízévesen? Csak az új kárd legyen meg. Na, meg ugye megvolt a rizikó is, hogy senki nem tudta mit rejt a fényesen csillogó csomagolás, így ha mákod volt olyat vettél, ami még nem volt. Persze mindenki Jordanre gyúrt, vagy legalábbis a Chicago Bullsra, amiből a metálos volt a legmenőbb, de a perforált hármas és a hologramos is sokat ért a piacon.

Szentképcsere a folyosón
Visszagondolva szinte röhejes, hogy soha életemben nem láttam egyetlen Bulls meccset se, se Lakerst, se mást és fogalmam nem volt arról, mekkora szurkolói tábor vadul meg hétről hétre az amerikai rájátszásokban. Ennek ellenére szinte vallásos áhitattal tekintettünk a kilencszer hat centis kártyáinkra, melyeken a heroikus magasságokba emelt sportolók portéja díszelgett. A nagybetűs kosarasok, akik valahol nagyon távol, az óceán túl oldalán baromi jól játszottak és az egész világ ismerte őket. A kártyáknak hála, tudtuk hány évesek, hány centi magasak, hova jártak suliba, hány meccsük volt milyen eredményekkel. Ám soha nem láttuk őket játszani a pályán, még az akkoriban berobbant kábeltévé ügyes-bajos magyar csatornáin sem, főleg vidéken. De mégis megvolt a őrült rajongás, ami nagyjából két évig uralta a a folyosói bizniszt az osztálytársak között. (A Dragon Ball csak ezután jött, de én abban már nem vettem részt)

Aztán egyszer csak semmivé vált a Bulls és (ez a cikk szándékosan spoilermentes, így ha érdekelnek a miértek nézd meg a Netflixsorit) a kosaraskártyák részvényei is befagytak a kétezres évek hajnalára. Mi pedig, az egykor féltve őrzött kartonlapokat már nem értékeltük megfelelően. A kilencvenes évek csillogó szentképeit ellepte a por, a tinédzserek felnőttek és a legtöbben egy laza kézmozdulattal zsákoltuk be a kukákba az akkor éppen semmit nem jelentő lapokat.
Most, több mint húsz évvel a Bulls szétesése után megjelent a Jordan sorozat, ami kétségtelenül sokunk számára megfakult és elsárgult emlékeket hozott a felszínre,  édes nosztalgiát csepegtetve a karanténban megszürkült hétköznapokba.

A túlélő
Lelkemben reményteli vágyakozással látogattam vissza szülői házba, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy úgyis kidobtam a kártyákat idestova tíz éve, mikor a rommá olvasott Bravoktól és Popcornoktól megszabadultam (méltatlanul és meggondolatlanul) egy kósza nyári délutánon. De bízva abban, hogy talán a sors kegyes hozzám és rosszul emlékszem erre a drámai pillanatra, átnéztem néhány gyerekkori kartondobozt.
Mi van, ha mégis volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem szabadultam meg a kosaras múltam egyetlen valamirevaló bizonyítékától?
Átkutatva a kismillió vackot, amit képes voltam megtartani - a micimackós levélpapírtól kezdve a csokipapírig (?!) - a legfontosabbat és legértékesebbet - amiért talán még a Jófogáson pénzt is kapnék, ha megszorulok - sehol sem találtam.
Vége. Ennyi, innentől már csak az emlékképet és az érzést tudom elmagyarázni az unokáimnak, hogy milyen is volt, mikor volt egy kártyaméretű Jordaned. Több órás értelmetlen nosztalgia után gondosan visszacsomagoltam az utolsó nejlonzacskót is egyszercsak megvillant a sárga labda.
És igen!

Előkerült egy kissé sárgás szélű bullsjátékos, Ron Harper. Miután ránéztem, egy kicsit elszégyelltem magam, mert azért MJ-nek vagy Rodmannak jobban örültem volna. De ugye ne legyek elégedetlen és telhetetlen. Így sincs lövésem se arról, Mr. Harper hogyan élte túl a húszéves énem kegyetlen kártyaszelekcióját.Megmaradt hát a kilencvenes évek alkonyának egy pici kis darabkája, egy patetikus emléktöredék, aminek persze nem maga a tárgyi mivoltja jelenti a gyerekkorom, hanem az általa keltett nosztalgikus érzéscunami. Persze a Netflix is rátett egy lapáttal, hogy visszamehettem az időben, de maga a kártya fizikai léte bizonyítja, hogy igenis van értelme a papírképeknek!

A képekért külön köszönet Fruzsi barátnőmnek, aki a viharos időkben is józan és megfontolt volt, hiszen megőrizte az egész gyűjteményt.