Busszal 'horvátba? Ugyan már! Kocsival sokkal egyszerűbb.
Dehogy is!
Kényelmesebb, viccesebb és felejthetetlenebb.
Egy autóbuszos nyuggertrip memoárja.

Éjjel tízkor szálltunk fel a Planetárium vaksötét homályában turistabuszunkra, ahol már a megérkezés pillanatában kiderült: őszülő tincsek lepték el a fedélzetet, átlagéletkor 60 év. Egy cinkos mosollyal az arcunkon felléptünk új családunkhoz és elfoglaltunk a jobb oldal ötödik sor üléseit. Mindenkinek megvan az úti okmánya? - csendült fel Aranka összetéveszthetetlen orgánuma, akit utunk hátralévő részében már csak Goldlady-ként emlegettünk, bár tűrőképessége és idegei sokszor az acéllal vetekedtek.
Nem számít rá az ember- mégis megtörtént.
A kérdést követően a már felszálláskor is kissé kapatos Ilike kétségbeesett felkiáltás közepette közölte a körülötte ülő 53 fővel, hogy ő bizony Veresegyházán hagyta dokumentumait. Emlékszik is, két üres pálinkáspohár közt, a fehér csipketerítőn.

Szőke póthajtincsekkel keretezett arcú barátnője diszkréten, szinte csak a szája sarkából közölte, hogy ő inkább nem szállna le, de milyen kár, hogy barinője nélkül, egyedül kell menni nyaralgászni a horvát Riviérára! Úgy tűnt hát Ilike így járt a 70. születésnapján. Hosszú, ólmos perceken át tartó tanakodás után Ilike leszállt, és izzó vörös hajával és arcával együtt behuppant a legközelebbi taxiba. Mindenki legnagyobb meglepetésére Székesfehérváron utol is ért bennünket, egy személyivel gazdagabban és 50 ezer forinttal kevesebbel a zsebében.Itt már tudtunk , hogy Ilike lesz az ARC ötnapos trippünkön.
'zsa Plitvice!

A taxis aka Ilike kálváriája után már kipihenten (se) érkeztünk a Plitvicei- tavak zárt bejáratához, cirka fél óra várt ránk ahhoz, hogy a hajnali órákban bejussunk a világörökség részéhez tartozó Nemzeti Parkba. És mit csinál a magyar míg vár? 
Eszik, iszik, pisil. Előbbiekkel semmi gond nem akadt, otthonról hozott szenya, és a víz jólesően csúszott, na de a kritikus pont: a budi. Nem először jártam Horvátországban, és azt is tudtam, hogy a pottyantós- dobbantós gyakran felbukkan ezen a vidéken, de valahogy akkor reggel, nem számítottam rá. Kilenc óra buszozás után, benzinkutakon való félálomban való csorgatások után, végre örültem, hogy ébren vécézhetek. Bárcsak kómásabb lettem volna, bár akkor is egész biztos felébreszt a sokk, amit a tusolótálcákat idéző, az angol vécére csak lyukilag hasonlító ürítőhely idézett elő. De ugye a szükség nagy úr, megtörtént.
A kezdeti slozisokkot szerencsére azonnal elfeledtette velem a Plitvicei park tényleg lélegzetelállító vízesése és tavakban gazdag látványa, melyet 'majd nyolc órán át csodálhattunk, barangoltunk, és élveztük a természet kifürkészhetetlen csodáit. A park végében elhelyezkedő mellékhelyiség 'hál istennek csészés volt, így kellemes hangulatban pattantunk fel járgányunkra.
'zsa Omisalj!

Megérkezünk.Teljes káosz. A horvát partokat elérve Aranka az úton már folyamatosan beszélt - alvás elképzelhetetlennek tűnt, bár volt, akit kifejezetten a hangja ringatott álomba. Diszkréten figyelmeztetett bennünket, hogy a svédasztal tartalmából, mindenki csak annyit vegyen amennyit egy étkezésre megeszik( nem ám ételhordó meg tízóraiszendvics) hanem becsületesen annyit szedjen, amennyit meg tud enni. Persze magyarok voltunk, persze , hogy volt, aki a figyelmeztetés ellenére is betankolt, de erről majd később. Kétcsillagos szállodánkon már kopottas volt ugyan az egyik csillag , de mit nekünk luxus, éljen a szocreál fehérre meszelt szállodakomplexum, melynek főépülete délszláv artdeco hangulatban fogadott minket. Megkaptuk a kulcsot és artdeco helyett egy igazi kilencvenes években rekedt, idő koptatta hotelszobácskát kaptunk. Ügyelve a teljes zenre és kikapcsolódásra se tévé se wifi nem szennyezte a szoba atmoszféráját, kizárólag egy Horváth Charlie hangú, "aligdohányzó" szőke recepciós hölgytől öt méter sugárba letett világhálóra csatlakozni. Egy fene, úgysem netezni jöttünk! Távol a világ zajától és étertől való függőségtől, vacsora után végre elfoglalhattunk háromnapos, kétszemélyes kis birodalmunkat.
' zsa Trieszt!

Másnap  kenegetve a kisvajat a barnazsömlére a közös reggeli szürreális valóságában arra lettem figyelmes, ahogy csapatunkból egy fiatalember laza kézmozdulatokkal lapátolja a svédasztalon tálalt müzlit egy műanyagedénybe. 
Mi ez ha nem előrelátó és felelősségteljes turistamagatartás?!
Példáján felbuzdulva- nem, azért odáig nem fajultunk, hogy szendvicseket csomagoljunk, de jó magyar szokás szerint, zsigerből jött a gondolat , menjünk boltba! Még időnk sem volt arra, hogy büszkének érezzük magunkat eme csodás ötletért, ahogy az utcára kiértünk már jött is a kedves is nyugdíjas pár mosolyogva, ők bizony már be is vásároltak otthonról hozott LIDL szatyrukba, minden földi jót az útra NEHOGY éhesek legyenek! A víz mellé azért mi is csempésztünk néhány chipszet és ropit a táskába, csak a biztonság kedvéért. Mert ugye a szállodán kívül se víz, se élelem...

Fél tízkor már szinte majdnem kényelembe helyeztük magunkat autóbuszunkon, amikor a busz hátuljából Rose hangja ütötte meg a nyugodt turisták reggeli csendjét.
-Aranka! Most akkor ma mi lesz a program? Tudunk majd valahol vásárolni?- mindezt olyan alaptalan arroganciával, hogy szinte csak az ébredés utáni stresszel lehetett magyarázni. - Két órát töltünk Triesztbe, után Miramare kastélyba megyünk- fogott bele válaszába Goldlady, ám Rose harcias amazonként azonnal visszaterelte a szót shopping lehetőségére. - Na jó az két óra, de a nap 10 órából áll. Lesz lehetőségünk boltba menni? - tért rá ismét a lényegre, aminek létjoguszultságát sokan nem értették, de persze neki is voltak csatlósai. - És egyébként is a napunk nagy részét feleslegesen a buszban töltjük, tegnap is egy órát várakoztunk - tört ki a düh és az elfojtott indulat Rose testéből, mint a láva az Etnából. Goldlady megszeppenve a váratlan fordulattól igyekezett a diplomácia eszközeivel élni, és a csendet választotta a kijáró válasz helyett, majd a sokktól felocsúdva jóváhagyta az esti boltba menést, miután fakultatív programunk befejeződött.

Bár Goldlady idegenvezetőként definiálta magát, funkcionalitása Olaszországban megszűnt. Idegenforgalmi adó befizetése híján halkan kommentálta a terek és épületek látványát, mely azt eredményezte, hogy az 54 utasból maximum négy értette miért álltunk meg és mit kell nézni. Ennek köszönhetően a társaság hamar szét is széledt, mi felfedeztük a kikötőt, elfogyasztottam életem legfinomabb sós pisztácia fagylaltját, ittunk egy oltári olcsó és mennyien finom kávét, majd utunkat a bolhapiacon zártunk.
'zsa Miramare! 

Két óra Trieszt , egy óra a kastély. Ez lett a terv, hiszen vissza kellett érnünk vá-sá-rol-ni, ráadásul hétkor kezdődött a vacsora. Okosan ügyesen mi letettük a voksunkat a kastélypark mellett, de velünk ellentétben elég sokan ráizgultak Habsburg Miksa megvalósult álmára, a Miramare-i kastélyra, annak is a belsejére. Tizenkét euróért be is lehetett menni a cifrapalotába, de persze mindenkinek szíve joga- nem is lett volna ezzel baj, ha nem állunk a parkolóban percekig a kastélyban bámészkodó lemaradt utasok miatt – de még ez sem okozott volna gondot, ha nem pillantjuk meg Goldlady fejéből párolgó gőzt.
Berágott. Sietni kellett volna, de nem mondta. Néhány percről volt szó, de mint az osztálykiránduláson, ahol túl sokáig bámészkodsz a benzinkútnál és már keres a tanár - balhé lesz belőle. Persze annak is igaza volt, aki kicsengette a lovét, aztán ideje sem volt megnézni a drága bútorzatot...
Csendben, visszafojtotta haraggal és esetünkben nevetéssel gurultunk tovább egészen a szupermárketig. Goldlady hangja sértettséggel és daccal megtelve formálta a szavakat, és közölte 45 perc áll rendelkezésünkre vásárolni. Buszunk tartalma megrohamozta a teszkószerű áruházlánc épületét és fejvesztve pakolta a kosarakba az esetleges szuveníreket- mivel másnap pünkösd ünnepén nyilván semmi nem lesz nyitva a tengerparti turistaövezetben. A nézelődés, sorban állás, majd fizetés azonban volt akinek nem fért bele háromnegyed órácskába – így újbóli késés ütötte fel a fejét. Goldlady tajtékzott és mint a leszidott kisiskolások lapultunk a buszon- pont úgy, mint szar a fűben. Nem volt köszönet, se gratuláció, amiért ilyen pontosak voltunk, csak egy nem igaz, hogy nem lehet ideérni kijelentés. Lassan-lassan kis családdá alakuló csapatunk aznap este lógó orral vánszorgott a vacsorasztalhoz, de azért sikerült ma is dupla adagot enni a rántott halból.
'zsa Opatija!

Másnap reggel mindenki ijesztően pontos volt. Fél tíz helyett már kilenc húszkor az egész csapat a helyén ült- Goldlady is elégedetten pásztázta az üléseket, és már majdnem megdicsért minket, de inkább csak gratulált, hogy milyen ügyesek vagyunk, hogy ezt az utazási irodát választottuk, és buzdított arra, hogy mindenki gratuláljon önmagának. Emellett pedig kissé ironikusan hozzátette, legutóbb egy német csoporttal volt, akik reggel elhatározták, hogy aznap csak nevetni fognak, tisztelettel kéri mi is ezt tegyük. Legyen így. Ámen.

Olasz nevén Abbázia felé gurultunk, igazi monarchia -korabeli üdülőhely várt minket, melynek legrégebbi templomába irányított szeretett idegenvezetőnk. A román stílusú szenthellyel csupán annyi probléma volt, hogy akárcsak kicsiny országunkban itt se ismeretlen fogalom a korrupció, feltehetővel így történhetett az is, hogy a meseszép templom előtti panorámát egy Pepco és Kik üzletekkel tarkított bűnronda bevásárlóközpont takarta. Félreértés ne essék, büszkén vállalom, hogy elkötelezett Pepcorajongó vagyok, de azért még nálam is nyílik a bicska, ha tengerparti kilátásról van szó. A plázasokk után azért a parton felcsapó hullámok mindenért kárpótoltak, és bár beton szegélyezte a bícset, nem találtam kivetnivalót a látványban. Megint győztek az osztrákok, pöpec víkenházakkal teli Riviérát rittyentettek 300 éve.
#kösziMáráiaTerézia,pacsi.
'zsa Vbrnik

Opátia gyönyörében úszva indulunk a szinte magánhangzómentes Vbrnik-be, melyet kis családunk szíve mélyén talán a legjobban várt: a bor-és pálinkakóstolót filmvetítéssel program következett. Bevallom mi is leginkább erre voltunk kíváncsiak, no nem az ingyen pia keltette fel érdeklődésünket, sokkal inkább az izgatott, milyen mozit lehet levetíteni ötvennégy beb@szott embernek. Kérdéseinkre rövidesen választ is kaptunk.
Kacskaringós hegyi utak vezettek a pincészetbe, ahol Goldlady boldogan tájékoztatott minket, hogy a háziak három-féle pálinkájából welcomedrinkezhetünk. Egy konyakszínű füge, gyógynövény és sima áttetsző szesz várta , hogy a félszáz lélekszámú nyugger legurítsa a torkán. Persze ők maguk SOKKAL jobban várták a pillanatot, hogy a tölgyfahordóra kiöntött pálinkáspoharak tartalmát végre-valahára magunkba tudhatják.
Mint a sáskák, elképesztő volt.
- Hármat veszek egyből, nem akarok újra sorba állni- magyarázkodott zavarában az egyik jól szituált idős hölgy, miközben a szemem sarkából figyeltem a Taxist, aki csillogó szemekkel vetette rá magát a tulipánpoharas negyvenhétfokosra. Lett is belőle kabaré, de ezt majd később.

Előbb még bevonultunk a pincébe, ahol elkezdődött a filmvetítés. Egy tizennégy évvel ezelőtti imázsfilmet láthattunk magyar nyelven, olyan narrációval, melyet bármelyik National Geographic természetfilm alól azonnal kivágnának a narrátorral együtt. De itt simán felcsendült a bájos, monoton női hang, a vbrniki szőlőtőkékkel és az éneklő, kapatos nyugdíjasokkal teli képek alatt. Zavarunkból a „ Fáradjanak át a másik terembe „ mondat zökkentett ki, majd már kissé pityókásan egy lépcsőn felkapaszkodva jutottunk a szentélybe: pármai sonkákat idéző hússzeletek, egy darab olivabogyó per tányér és BOR.
Nem mintha utunk eddigi két napjában nem lett volna opcionális a helyi borok kóstolása- de mivel ez ingyen volt, mit pulyka a takonyra úgy vette rá magát az összes hatvanpluszos. A közel fél órás lakoma utána fülég érő mosollyal vásároltak orrba -szájba a helyi borból. Ennél jobb marketingstratégiát, mint hogy „itasd le, és vásároltasd” ki sem találhatott volna a Krk szigeti borászat, van még mit tanulnunk magyarok...

Alkoholmámorban úszva, pontosabban botorkálva indultunk a világ legszűkebb utcácskája felé, ám a szőlő adta nedű Goldladynek is betett, így akadt némi probléma a gyalog navigációval. Ám 70 év és a rutin végül elvezette őt és minket is a keskeny kis átjáróhoz. Mielőtt átkeltünk volna, ledermedve láttuk, ahogy a Taxis mezítláb, csípőjét ringatva örvendezik, kezében a papucsával, hogy ejj , de jó hogy átfér az utcán , és milyen kurvajó volt a pálinka. A csoport maradéka- velünk együtt- némán nézett egymásra, és a gondolat csírája- miszerint ezzel még nincs vége- itt el is ültetődött elménkben. Mivel senki nem szorult be a 40 centis helyre, indulhattunk vissza buszhoz, melynek ajtaja mellett látni véltük Goldladyt és a Taxist, amit a pálinkáról diskurálnak. Pontosabban a Taxis magyaráz, Aranka pedig illedelmesen, visszafogottan próbálja megfékezni a vele egykorú beb@szott turistát. Miután Goldlady sikeresen megszabadult a vörös ördögtől, a vécénél való sorban állás közben megjelent mellettünk is. Éreztem, hogy baj lesz. Be is surrantam már-már szinte sírva a dobbantós mellékhelyiségbe, s közben magamban azt kívántam a jó istentől , hogy utoljára kelljen efféle helyen ürítenem.

Ezalatt a barátom kint maradt a Taxissal- aki a tőle telhető legmélyebb témával kezdte: a leendő vakbéltükrözésével. A további részletekbe eme cikk konzisztenciája és fogyaszthatósága miatt nem kívánok belemenni, de a vécé előtt pont aktuális témáról fejtettet ki saját élményeit tükrözése okán a Taxis. Mire én végeztem, nekem már az Adutourson Krakkói – Auschwitzi utat ajánlgatta, de mivel már harmadjára mesélte a lehetőset, unottan mosolyogtam, majd felszálltunk és elkezdődött a GIGAPARÁDÉ.

Sok piának nóta a vége szokták volt mondani, de arra azért én sem számítottam, hogy buszunk indulását követő tizedik percben a Taxis felállt a helyéről és belekezd monológjába. - Ugye nem akarunk ma is csendben és unottan visszatérni a szállásra? Hisz olyan jó nap volt ez a mai! Legyen már egy kis jókedvünk, de kussba üljünk itta buszon , mint az elősző napokban! Eddig is csak az idegenvezető magyarázott, most énekeljünk valami szépet. Tud valami valami jó nótát? - dobta fel az magas labdát a Taxis, majd huncut mosolyra váltott, mivel látta nem kezd bele a dalba senki. Egyelőre. - No tényleg nem tud senki mondani egy nótát se? Na akkor majd én!- kiabálta. És elszabadult a pokol. A busz hátsó felében kuporgó nyugdíjason eleinte bátortalanul, de mégis megfogtak a fonalat és most már tényleg egy családként zendült a Márminálunk babám , melyen a busz elején csak halkan vagy csak hang nélkül, tátogva adtak ki magukból a jókedvű utazók. A Taxis lett a főnök, Goldlady megalázottan maradt az első ülésen, beletörődve a pálinkaittas lakodalmakat idéző igazi magyar turistacsoport kegyetlenül hamis nótázásba.
'zsa Omiszaj!
Elfogyasztottuk utolsó vacsoránkat, elsétáltunk a két napja tervezett Omisaj városkájába, melynek legmagasabb pontjáról utazásunkhoz méltó lezárásképp ezt láttuk:

'dzsa Rijeka!
Mielőtt egyenesen a magyar határ felé indultunk volna, még megejtettük a régi Fiumét, melyhez bár nem IS fűztünk túl sok reményt, nem is kellett. Egy koszos, büdös kikötőváros, melynek egyedül a dokkokban álló darujai, kék tengere és a halott halaktól bűzlő halpiaca az izgalmas. Ezeket pont meg is látogattuk, majd futva még néhány kört a kötelező korzón, buszunkon landoltunk és lelkileg felkészültünk a közel 8 órás hazaútra.
'dzsa haza!