Életünkből egyre csak fogy a csend. A nyüzsgő város zaja, az y-generációt körülölelő multitasking, a bevásárlóközpontok cseppet sem diszkrét rádióhullámai, klímák, metró, taxi, villamos, vagy csak a fülhallgató a füledben. Csodálkozunk, hogy nem értjük egymást, és gyakran magunkat sem?!

Egyik ismerősöm néhány hónapja lelkesen mesélte, hogy befizetett egy önismereti táborba. Négy teljes napig no kaja, no duma. Totál hülyének néztem. Te fizetsz azért hogy ne egyél, ne igyál és még a szádat sem nyithatod ki az Északi Közép-hegység egyik lejtőjén túrázva? Basszus, én ezt szállással, kajával, piával és haverokkal olcsóbban összehozom!
Aztán rájöttem mit is akar ő pontosan. Csendet. Belső, és külső csendet, ahol megtalálja önmagát.

 kép:wonderfulmachine.com

Az út
Lassan tíz éve, hogy divatba jött a nagy Coelho könyv megjelenését követően a zarándokút fogalma, a megtisztulás útja, a lelki és szellemi felfrissülés hónapokig tartó erőltetett menete: az El Camino. A számomra mindig is oly bájosan csengő városnév, a végcél, Santiago de Compostela, már nemcsak a mélyen vallásos Istent és önmagukat kereső hívők körében mondhatja magát népszerűnek, de bizony a turizmus is fellendült, a csaknem ezer kilométeres útszakaszon. Számtalan kolostor alakult át összkomfortos szállodává, és gombamód nőttek ki a földből az internetet biztosító kütyük, az online útinaplót vezető lelkes turisták vágyainak kielégítésére. Nehogy már meg kelljen megvárnod az út végét, öt kilométer után, gond nélkül tudj postolni, egy fát vagy épp egy követ a facebookra, és meg tudd mutatni: épp Szent Jakab útját járom, jelenleg Franciaországban gyaloglom, és gyönyörű a táj. 
Na de hol itt a csend? Hogyan fordulsz befelé, ha közben folyamatosan kommunikálsz a külvilággal?!
Persze meg lehet ezt járni komolyan, magadba fordulva, csendesen. Kinek hogy. De nyilván nem véletlenül épült ki a wifi hálózat, a több száz éves zarándokút XXI. századi kavicsain. Hisz meg van rá az igény.

kép:  Hans Findling

Csend egy életen át
Csacsogó, csivitelő, locsi-fecsi, csicsergő. Jellemzők, melyekkel általában bennünket, csajokat bélyegeznek meg. Meg azzal, hogy be nem áll a szánk. No persze van, aki tudja a mértéket és siklik az arany középúton. Azonban van olyan is, aki jobbnak látja, ha ritkán szól, de akkor velőset. Én igyekszem középen botorkálni, de tudom néha nehéz. Ezért is nem értem, soha nem is értettem, hogyan lehet egy életen át kussban lenni. Oké vallásos áhítat, hit, belső világ, lelki megtisztulás, Istenhez szegődés, egyebek. A karthauzi szerzetesrend ezt évszázadok óta űzi és más rendeket, mint például a bencéseket vagy a cisztercitákat, már rég túlszárnyalták a csendkirály játékban, az biztos. A franciaországi Grenoble közelében lévő, karthauziak lakta kolostorban néhány éve kifinomult érzékenységgel készített a csendről filmet, Philip Gröning. A dokumentumfilm különlegessége, hogy a rendező hat évet várt arra, hogy beengedjék maguk közé a szerzetesek. Egy évig élt köztük, teljesen beleolvadva világukba, és közel két év utómunkát követően, 2005-ben került a mozikba, a rohanó és zajos világunkban különlegesen hihetetlennek tűnő, ám a csend hangjain keresztül belső merengésre késztető, három órás alkotás. Amibe ugyan nem tartom kizártnak, hogy jó néhány perc alvás is belefér. De legalább nyugodt lesz az álmod!kép:  Hans Findling

4,33
Magam sem hittem el, amikor először meghallgattam John Cage 4,33 perc című zeneművét. Cage a XX. század legjelentősebb avantgárd zeneszerzője, és elsőre talán baromságnak, másodszorra viccesnek tűnik, és mire harmadszorra is átgondolod a dolgot, elkezded hallani, érteni, akkor ráébredsz a művész, bámulatos zsenialitására. A mű ugyanis csak csendből áll. Azaz a szimfonikus zenekar semmit nem csinál. Csak ül, elmélyülve saját belső világában, amely koránt sem annyira ismert ismerős legtöbbünk számára, mint amilyen természetesnek kellene lennie.
Mikor ültél úgy utoljára otthon, elmélyedve karosszéked puhaságában, hogy nem szólt semmi? Nem ment a tévé, nem búgott a laptop, nem szólt a konyhából a rádió. Csak te voltál, és a csend. Bizonyára a pesti forgatagban időközben elsuhant egy troli, sziréna zúgása is megtörte az idillt, ám a törés formája, hossza, változatossága, mind - mind a forgalom, és a külső zajok állandó dinamikájától és a világtól függ, és mindig is attól függött.
Na ezt használta ki Jonh Cage 1952-ben, mikor megkomponálta a 4 perc 33 másodpercet, melyet tulajdonképpen próbálni sem kell, mégis a XX. század egyik legnagyobb hatású zeneműve lett Bartók Béla Concierto-ja után.
A mű lényege egyébként, hogy belső csend mellett, csak a külvilágból érkező apró neszekre és esetenként zavaró zajokra fülelj. A kicsit több, mint négy és fél perces néma koncertet szokás a buddhista tanokból ismertté vált zen feladványokhoz hasonlítani, melyek lényege tulajdonképpen nem is a megfejtés, hanem a megfejtéshez vezető út. Az azzal való foglalkozás kerül előtérbe és nyer értelmet, esetünkben a zenekar semmittevésének „hallgatása” kapcsán.

Lehet filmet nézni, lehet „zenét” hallgatni, és lehet egész Észak-Nyugat Spanyolországig gyalogolni, de nem feltétlenül szükséges. Néha elég sétálni egyet a fővároshoz közeli hegyek, lombkoronákkal díszített hegyvonulatain, elmenni egy hosszú hétvégére a téli Balaton partjára, ahol a nyári szezonnal ellentétben csend és béke honol. No és persze fel lehet venni egy vallást. Egy hitet, melynek tanai, ereje és önismeretre ösztönző képessége, újra megismerteti veled, a modern világban elszürkülni látszó, és már-már a feledés opálos tükrébe merülő csendet. A meditációból is jól ismert semmi erejét, amit eredendően jól ismertünk, csak együtt rohanva a mindennapokkal, a munkával, a metróval, az szupermarkettel, a tévével, megfeledkeztünk szegény csendről. Amit, ha egyszer újra meghallasz, ne ijedj meg tőle, nem bánt! Ne menekülj előle, hagyd, hogy magával ragadjon és hidd el elméd, és a gondolataid meghálálják a gondoskodást. Nemcsak kreatívabb ötletek gurulnak a lábad elé, de önmagad megismeréséhez is egyre rövidebb lesz az út.