Első találkozásom a retinákba beleégő döbbenetes látvánnyal egy havas januári reggelen, a 4-6-os villamoson, a Margit híd Budai hídfőjénél az első ülésén kezdődött. Éppen Gerlóczy új könyvét olvastam, mikor a szemem sarkában, pont a látóterem határán megcsillant a nemhogy nem látott, legvadabb fantáziámban sem létező, a villamos suhanó tempójára mozgó táskadísz. Az ezüst színben pompázó, ámde a hajnali fényeket visszaverő ruhába bújtatott, szocialista arccal és csillogó szemekkel bámult rám a monchhichi, mely egy bámulatos fekete szőrcsomón foglalt helyet.
ÍGY:

Miután szememből kitöröltem az álom utolsó maradványait is megbizonyosodtam róla, hogy ez valóban Buda, és nem, nem maradtam Pesten az ágyban és valóban a villamoson ülök, valóban egy 50 év körüli asszony retiküljén lóg ez a minden képzeletet fényévekkel felülíró valami, akkor már tudtam: erről kell egy fotó! Egy? Több száz! A sárga BKV járat egészen a Széll Kálmán térig zötykölődött lengetve, forgatva és mozgatva a kis lényt, akit végül sikerült elcsípnem, ha nem is a legtökéletesebb minőségben. 
Beérve a szerkesztőségbe alig vártam, hogy végezzek a munkával és bepötyögjem a Google keresőbe a kulcstartó, monchhichi, szőrcsomó és csillogó kulcsszavakat.
És akkor az internet szembeköpött és kiadta EZT: 

Igenis létezik, rendelhető és bár még csak január van, számomra kétségkívül ez 2017 slágerterméke, mellyel sem a szőrös táska, sem a rettegett gumitalpú cipők, sem pedig a rókafarok nem veheti fel a versenyt.
A gyermeki lelkünket megidéző monchhichiben, a felső tízezer csillogását szimbolizáló fénylő fejfedőben és  a H&M által konténerszámra gyártott szőrpamacsban megtestesül a gépsoron gyártott kapitalizmus, a kínai giccs csodája és annak világos manifesztációja, hogy szüntelenül sok az ízléstelen ember.
A miért kérdést pedig nem teszem fel. Minek?

A gyönyör pedig csak fokozódik, küzdeni nem érdemes.